Ha azt mondjuk, lángos, az első dolog, ami beugrik, egy aranybarna, ropogós szélű tésztalap, illatozó fokhagymás kenettel, sajttal-tejföllel koronázva – és persze rotyogó olajban sült. De a meglepő igazság az, hogy a lángos eredetileg egyáltalán nem olajban készült.
A történet régi paraszti háztartások kemencéiben kezdődik. A kenyérsütés egy teljes napos esemény volt: megkelt tészta, tüzelés, majd a hatalmas veknik megsütése. De a háziasszonyok nem hagyták veszni az első adag tésztát. Mielőtt a kenyeret betolták volna a forró kemencébe, egy darab nyers tésztát kihúztak, kilapítottak, és a kemence szájánál, közvetlenül a láng előtt megsütöttek. Innen ered a neve is: lángos = láng mellett sült.
Ez a verzió teljesen más volt, mint amit ma ismerünk: nem olajban sült, inkább lepényszerű, kissé ropogósabb, kicsit füstös ízű kenyérlángos volt. Feltétek? Maximum egy kis zsírral vagy fokhagymával megkenve – de semmi sajt, tejföl, vagy bacon.
A modern lángosozók világa ennél jóval gazdagabb: ma már mindenki a vékonyabb, puhább, olajban sült változatot ismeri, aminek az alapja ugyanaz a tészta – de az elkészítés módja egészen más. A váltás az olajjal való sütés felé valószínűleg a 20. században történt, amikor a kemencék háttérbe szorultak, és a sütőolaj mindennapossá vált.
A lángos ma már a street food koronázatlan királya: egy gyors, meleg étel, amit reggel, délben, vagy akár buli után hajnalban is szívesen fogyasztanak. De amikor legközelebb harapsz egy forró lángosba egy nyári napon, gondolj arra, hogy ennek a finomságnak a gyökerei egy tűzforró kemence ajtajában születtek meg – ott, ahol a kenyérillat keveredett a láng melegével.
A tradíció és az innováció találkozása ez – épp mint nálunk, a Lángos Republicban, ahol a múlt íze és a jelen ízlésvilága kéz a kézben jár. Mert ha lángos, akkor szívvel-lélekkel sütjük – ahogy egykor a nagymamák is tették.